Mélyrepülésben a forint, vacakol az euró, ki tudja, mi lesz a dollárral. Ha az arany nem tetszik, megtakarításaikat kaoricsigára, vajra vagy egy jó nagy darab kőre is válthatjuk - egykor ezek is fizetőeszközként szolgáltak.
A pénz a mondás szerint a föníciaiak találmánya, de már előttük is léteztek nagy birodalmak, például az egyiptomi. A munkásokat és egyéb alkalmazottakat gabonában vagy egyéb javakban fizették. Az Óbirodalomban egy munkás napi átlagos napi bére tíz vekni kenyér és két korsó sör volt. Az írnokok viszont igen jól kerestek: egy újbirodalmi építkezésen havonta 7,5 zsák búzát vihettek haza, ami 15 deben súlyú réznek (1 deben=91 gramm) felelt meg. Egy kapuőrnek pedig mindössze másfél zsák búza járt, 3 deben értékben. A koporsó kifestéséért egy öltözet ruhát, fél zsák búzát, egy gyékényszőnyeget takaróval és egy bronzvázát fizettek - biztos szépen dolgozott a mester.
Rendben, ez érthető -
a fizetségül kapott dolgokat elfogyasztották vagy használták az egyiptomiak. De mihez kezd a tulajdonosa egy négyméteres kőkarikával, amit még megmozdítani sem tud? A 20. század elején az óceániai Yap szigetén ilyen kőpénzeket használtak. A legnagyobb akár négyméteres is lehetett, de a legtöbb azért kisebb volt - és szépen csillogott valamennyi. A nézegetésen kívül mást nemigen lehetett a nagyobbakkal csinálni, megmozdítani meg végképp felesleges volt, ezért ha egy nagyobb gazdát cserélt, ugyanúgy a helyén hagyták. A korongok értékét a méretük és a történetük határozta meg, ugyanis egy másik szigetről származtak, és elég nehéz és veszélyes volt őket a Yapra szállítani. Egy élelmes ír férfi a 19. század végén pénztermelő vállalkozásba fogott, és motorcsónakkal vitt újabb kőpénzeket a szigetre. Ezek a kőkorongokat azonban a szigetlakók nem tekintették olyan értékesnek, mint a korábban, egyszerű csónakkal szállított köveket, mert megszerzésük sokkal kevésbé volt veszélyes.
A kaoricsiga házával legalább nem voltak ilyen gondok - egyszerűen zsebre lehetett vágni vagy egy kis erszénybe rejteni. E tengericsiga szép, fényes háza jól bírja a strapát, nem karcolódik, talán ezért is szolgált évszázadokon át fizetőeszközül a Csendes-óceán partján, Indiában, Kínában, Thaiföldön és Nyugat-Afrikában. A szorgos tengerparti gyűjtogetők, ha nem is gazdagodtak meg, kiegészíthették egy-két csigával a kosztpénzt.
Ha már koszt: a középkorban Norvégiában a vaj is fizetőeszköznek számított, még az adóban is külön tételként szerepelt. A tél közepén szedett adó részeként egy vödörnyi vajat is beszedtek minden háztól. A II. világháború idején a feketegazdaságban is nagyon keresett cikk lett a vaj, fontos cserealapként szolgált. A kamrába beszabaduló cirmos cica (haj!) vagy egy torkos gyerek egy egész vagyont eltüntethetett. (A vaj egyébként mostanában is hiánycikk Norvégiában, egy jó vajas pogácsa drága mulatság!)
Előfordul ám az is, hogy a gyerek lesz a gazdagság egyik alapja. A Kenya és Tanzánia területén élő maszájoknál ez a helyzet. Bár marhákat legeltetnek, táplálékuk alapját is a tej, a vér (igen, marhák vérét is megisszák) és a persze a marhahús jelenti, egy pásztornak hiába van nagy csordája, ha a családja kicsi. A gazdagsághoz a gyerekek is hozzátartoznak - méghozzá minél több, annál jobb. Van-e ennél értékállóbb vagyon?
